Ha a magyar szavak írása sokszor problémát okoz, akkor az idegeneké pláne. Még szerencse, hogy ezeket ritkábban használjuk.
Itt most csak pár alaptudnivalót osztanék meg:

Az idegen tulajdonnevekhez csak akkor kapcsoljuk kötőjellel a toldalékot, ha a szó végi betű néma, nem ejtődik, vagy ha az utolsó hangot a magyarban szokatlan, bonyolult betűegyüttes jelöli (pl. Keane-nel, Hurley-vel, rousseau-i). Más esetekben tapad a rag, jel, képző (pl. Berrynek, Kanthoz, Beatlesszel stb.) Az angol sh, a német sch, az angol, ill. spanyol ch stb. egy hang, tehát Bushsal, Boschsal, Greenwichcsel, Samaranchcsal stb.
Az utolsó kiejtett mássalhangzóhoz hasonul a -val/-vel, ill. -vá/-vé v-je: Marxszal, Baudelaire-ré, guillotine-nal.
A szó végi magánhangzó ugyanúgy viselkedik, mint a magyar szavak esetén, tehát pl.: Chicago, de Chicagóba; Malmö, de Malmőben.
A többelemű, különírt tulajdonnevekhez mindig kötőjellel kapcsoljuk a melléknévképzőt, és a nagy kezdőbetűk megmaradnak: Leonardo da Vinci-s, Buenos Aires-i, Andrej Tarkovszkij-os, São Pauló-i stb.

A nem latin betűs nyelvek (orosz, arab, görög, urdu, japán stb.) szavait a magyar kiejtés szerint írjuk, nem angol átírásban. Pl. Jukosz, Alekszandr, Dubaj, Dionüszosz, Musarraf, Iszlámábád, Okinava, Koidzumi Dzsunicsiró (merthogy a japánban is a családnév van elöl).

Még van pár dolog, amit jó tudni, de azokról majd máskor.